A lelkem, mint a tenger, amely gyakran bekeriti
egy nem látott lábnyomot a homokban.
Vajon annak talpnyoma, aki az este elment itt?
Vagy csak a jelenlegi arc nélküli elbeszélés…
egy Istené, aki várja, hogy megtestesítve legyen?
Ki annyira jámbor, és szelíd a mozgó szél alatt,
és képes a vacsora komoly órájában rányomnia
fordított képét, mindenki arcát?
Bele fészkelem magamat, gondolatomat a nyomba,
mint a hullám összehúzódok, összeszorulok,
engedem magamat felszívni egy habkőtől ,
és a napban mintázok egy érthető pillanatot.
A holdtól megőrjített, és a tenger lelkétől megvakított
halász sápadtan kijön a zöldes morajlásból.
Ó, te negatíve képe a világnak,
eseményminta,
hogyan hasonlítasz ahhoz a nyomhoz, amit lábnyomod hagy.