Ó, kérdőn ne figyelj te engem,
Azokkal a sajnálkozó nagy szemekkel,
Mert soha nem leszel képes- kedves-,
Megérteni olyan szívet, amely neked nem kell.
S ahogy figyellek, úgy tűnik, hogy a tavaszban születtél,
Tiszta ég, és smaragd tengeren,
Amelynek hullámaiban fürödtél,
A reszkető pálmafák árnyékain-meztelen-.
Fordítsd hát nézésed inkább a nap irányába,
És a mindig derűs horizontok felé,
De ne akarj itt újjá születni,
Mert a napnyugta fájdalmas, és benne már nem lehet szeretni.