H.Gábor Erzsébet
Fényében fürdik
Itt ülünk csendben, összetörve,
az óra ballag körbe, körbe,
szívünkben sátrat vert a bánat -
nem látjuk többé jó anyánkat!
Elment egy reggel, messze szárnyalt,
dúdolt a szél egy fáradt gyászdalt,
nem szólt, hogy elmegy, mégis tudtuk,
előtte csalva elhazudtuk.
Előző este voltunk nála,
ezért a sorsnak jár a hála,
minket várt, s addig nem kelt útra,
szomja csak bennünk lelt a kútra.
Aludt, s a kéz, mely minket óvott,
akár egy rongy, ott csüngve, lógott,
kezembe vettem, simogattam,
arcára lágyan csókot adtam.
Szépsége régen elmosódott,
nem hagyott mást, csak rozsdafoltot,
mi ketten, láttuk most is rajta,
mily szép volt egykor, száraz ajka.
Nem ébredt fel, de hallott mindent,
zokogva kértük ott az Istent;
segítse át egy jobb világba,
hiába fáj majd úgy, hiánya.
Őneki jobb lesz, mert most szenved,
odafönn fájdalom már nem lesz.
S reggel egy angyal jött le érte,
s fölvitte őt a mennybe, végre!
Itt ülünk most a régi széken,
ezernyi csillag fenn az égen,
közöttük van már biztos ő is,
s fényében fürdik kinn a kőris.
2021.01.12.