Látod milyen szomorú az árvuló levél?
A víztükörben merengve, álmosan henyél.
Egy kósza napsugár féltőn megcirógatja,
mosolyogva nézi, ahogy lábát lógatja.
Néha feltekint a felhőkig érő fákra
és rácsodálkozik a változó világra.
Ez a pillanat csöndje. A szellő se moccan,
a falevél a múltat magáról lemossa.
Egy aprócska könnycsepp még legördül szeméből,
egyre többet érez szívében a reményből.
Révedez a tiszta égen alvó felhőkben,
jövőt nézi bölcsen, kitartóan, merően.
Békés még a tó is, pihen, nem fodrozódik,
szenvedély, az eshetőség egyre tobzódik.
Nézd, immár tél van, hamarosan jő a tavasz
és a szikkadt, fagyos földből új élet fakad.