Hol vagy, merre jársz bársony hófelleg,
bús tekintetem mélyen, némán messzi mereng.
Úgy hiányzol te, hegynyi hóbunda,
nézd, integet a szél, várni ő is elunta!
A föld hervadt, rozsdás acélpáncél,
szikkadt, mint a kóró, olykor deres e tájék.
Még várlak téged, lelkemnek balzsam,
bár vágyam lassan foszlik, mint lágy pihepaplan.
Emlékszel, már vagy több mint húsz éve,
jártál erre, oly jó lenne most visszatérned!
Fednéd a földet gyémántkristállyal,
átkarolnád fényes, békés szimfóniával.
Hát hullj, szállingózz, pilinkélj, szakadj,
időzz köztünk, várunk, szeretünk, ó, csak maradj!
Akkor búcsúzz, ha itt az ideje,
mert jő a kikelet, s vígan zeng a cinege.