Gyere a fűzesbe, ahonnan a patak forrása ered,
Amely reszketve a homokos mederben csörgedez,
Barázdákat alkot, vízlépcsőket teremt,
És a fűzes meghajolt ágai elbújtatják mind azt, ami szent.
Ott a kinyújtott, és széttárt kezeimben
Szaladjál, lágyan mellemre csússzál.
Ó, hadd vegyem le a fátylat a fejedről,
Felemeljem arcodról, hogy láthassam a szép szeretőmet.
Térdeimen fogsz majd ülni,
Egyes egyedül fogunk lenni,
És az összerezzent hajadra
Hársnak virágai hullanak, illatozva.
Fehér homlokot sárga haj fed,
Karomra fejecskédet lassan fektesd,
Hagyva számnak zsákmányát
Édes ajkaidnak világát.
Boldog álmot fogunk álmodni,
Amit egy ének fog előhívni,
Az a magános, félreeső forrás,
Ott, ahol gyönyörű a suttogás.
Elszenderedve kellemesen
A gondolatok sűrű erdejében,
Felettünk a hárs virágai
Rétegekben fognak hullani, szerelmünket koronázva.