Szürke, lucskos, opálos a szendergő világ,
kéményekből pipálnak az ében füstkarikák.
Eltűnődve hallgatom a csendet, zord tél les be,
dúl- fúl, párbajt vív, hol dérrel- dúrral áll lesben.
A süvítő szél a fákat csipkésre horgolta,
egy didergő kisveréb a tollát borzolta.
De lám, reggelre hófehér lett a föld, fényes,
vastagon prémes és olyan puha, mint a krémes.
Ablakomban jégvirágok derülve nyíltak,
szelíd szelek idillikus melódiát írtak.
Pilinkélni kezdett a hó, selymesen, hamvasan,
szundikált a nyűg, fájdalom, s a bú gondtalan.