Reggel hajóra ültem, épp dagály volt,
sarjadt a fű, a rügy, úgy elvarázsolt!
Enyém volt az ég, a föld, nem volt határ,
vállamon dalolt egy kedves kis madár.
Megragadtam a pillanatot, mily szép,
már láttam a vad hullámok hisztijét.
Lőn apály, ó, majd zátonyra futottam,
de még időben a szirtre jutottam.
Oly mesés volt, elállt a lélegzetem,
szívemben örvény, csak úgy forgott velem.
Sugárzott a szemem, bennem tűz lángolt,
és rózsaszínben láttam a világot.
Jött a délután, majd őszült az alkony,
megfakult tekintetem, sőt az arcom.
Feljött a Hold, kikötő felé jártam,
vén, ingatag létrán szinte már másztam.
Megfáradtam. Nap mesés volt, de röpke,
már ropta is a rőt levél, sőt szökkent.
Tél ügynöke a kapuban mulatott,
kertemben dúlt, megbánást nem mutatott.
Lelkem ifjú volt, selymes, bőröm érdes,
nézd, csillagok tündökölnek az égen!
Ha ott, az a csillag lehull az égről,
jön még egyszer az égre a sötétből?