A zord vad fagy karjaiba szorítja siratva
Völgyben, a fekete rétet, amely zsibbad,
Mint egy halott menyasszonyt, akit hajnalban megkoszorúz
Fehér zúzmarás fátyollal, fényes jégcsapokkal.
A fagy hegyről jön és az ablak előtt megállt...
És a kályhában ragyogó vidám tüzet nézte,
Téli virágokat rakott a megdermedt ablaküveg kristályra,
Liliomokat, rózsákat fagyos csókjával rápecsételte.
A fagy, jéghidat teremtett a pataknak partjai között
És helyezz kristályfüzért a házak ereszére,
Gyermekek kicsi arcán rózsák virágoznak,
Hogy élénken emlékeztessen a nyári virágzásra itt a télben.
A fagy sasszárnyakat add a habzó lovaknak,
Akik versenyeznek és hosszú gőzöket bocsátanak ki az orrlyukakon.
Ó! te, heves fagy, jöjjél – sürgesd lovam,
Hogy vigyen nyílegyenest, ahova ő tudja és én is tudom!