Aggódón suttogott a csend,
oh, tapintani lehetett.
Csillant a gyémánt a Földön,
kinccsel tömtem meg zsebemet.
Rügyezett, bimbózott a lét,
de törékeny volt a tavasz.
Bársonyban lejtett, hogy rabul
ejtett szívem dalra fakadt.
Nem vártam, de megérkezett,
a perc forgószéllel támadt.
Arcul csapott, fák jajdultak,
füttyentett, míg el nem fáradt.
De nem mért igazságosan,
lefagyasztotta mi sarjadt.
Borút hagyott maga után,
kacagott, majd tovaszaladt.
Újra jött a fény, sugárzott,
tőle elállt a lélegzet.
Madarak vígan daloltak,
s a Föld boldogan lélegzett.