Petőfi Sándor: Magyar vagyok / Ich bin Ungar
Írta: Toni Dátum: Május 18 2021 12:24:35
M

Magyar vagyok. Természetem komoly,
Mint hegedűink első hangjai;
Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
De nevetésem ritkán hallani.
Teljes hír


Magyar vagyok

Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
Az öt világrész nagy terűletén.
Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
Ahány a szépség gazdag kebelén.
Van rajta bérc, amely tekintetet vét
A Kaszpi-tenger habjain is túl,
És rónasága, mintha a föld végét
Keresné, olyan messze-messze nyúl.

Magyar vagyok. Természetem komoly,
Mint hegedűink első hangjai;
Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
De nevetésem ritkán hallani.
Ha az öröm legjobban festi képem:
Magas kedvemben sírva fakadok;
De arcom víg a bánat idejében,
Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
A multnak tengerén, ahol szemem
Egekbe nyúló kősziklákat lát,
Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
Európa színpadán mi is játszottunk,
S mienk nem volt a legkisebb szerep;
Ugy rettegé a föld kirántott kardunk,
Mint a villámot éjjel a gyerek.

Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
Holt dicsőség halvány kisértete;
Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar
– Ha vert az óra – odva mélyibe.
Hogy hallgatunk! a második szomszédig
Alig hogy küldjük életünk neszét.
S saját testvérink, kik reánk készítik
A gyász s gyalázat fekete mezét.

Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szűlőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet!

(Pest, 1847. február.)

Petőfi Sándor 1823 - 1849


Ich bin Ungar

Ich bin Ungar. In dem schönsten Heimatland
in grossem Gebiet von fünf Kontinenten.
Selbst eine kleine Welt, wo man alles fand,
was an der reichen Natur kann begegnen.
Es hat die Berge mit Blick in der Ferne,
über den Schäumen des Kaspischen Meeres
an die Brachfelder sucht man so gerne
suche nach dem Ende des grauen Lebens!

Ich bin Ungar. Meine Natur ist ernst,
wie die ersten Klänge unserer Geigen;
bin selten von einem Lächeln umschwärmt,
auch das Lachen ist mir sehr selten eigen.
Wenn Freude an mein Gesicht am besten glänzt:
In der Hochstimmung fange an zu weinen;
mein Gesicht freut sich, wenn mit der Trauer grenzt,
weil ich nicht möchte, vom Erbarmung leiden.

Ich bin Ungar. Mit Stolz betrachte ich
an das Meer der Vergangenheit mit Argwohn.
‘d das Auge den himmlischen Felsen sieht
deine grossen Taten meiner Nation.
Auf der europäischen Bühne gespielt,
und wir hatten nicht das geringste Antlitz;
der Feind zitterte, wenn wir das Schwert gehievt
wie ein Kind, wenn es in der Nacht taghell blitzt.

Ich bin Ungar. Was ist jetzt als ungarisch?
Ein blasser Geist, den lang toter Herrlichkeit;
schnell stiegt herauf und noch schneller entwich.
„Wenn die Uhr schlug“, dann ist es wieder so weit.
Wir sind still, ruhig. Bis zum zweiten Nachbarn
kaum sandten wir unseren Lebenszeichen,
und die eigenen Brüder machten aus Webgarn
für die Trauerschleife unser Grabzeichen.

Ich bin Ungar. Und mein Gesicht brennt vor Scham,
ich muss mich noch schämen, dass ich Ungar bin!
Obwohl anderswo schon lang die Sonne scheint,
es ist noch nicht einmal Morgengrauen hier.
Für keinen Schatz und Nachrichten der Welt
will von hier weg, nicht mal für eine Million,
weil ich es liebe, ‘d hier bin auch verwurzelt.
Halte auch bei Schmach zu meiner Nation!

Fordította: Mucsi Antal-Tóni