Homlokomon gyötrelmes évek ránca,
megannyi redő fájdalmas gyásztánca,
szívem, aszalt szilva a szegény árva,
szeretet forrásának kapuja még tárva.
Búskomor életkedvem sorstalan nyomorult,
őszbehajló fejem fölött az ég is beborult,
leplezetlenre vetkőztette éhes belső énemet,
s kínozza a hiány, dúdolja fájó, eme évemet.
Kifulladva vonszolják fáradt léptek fájdalmam,
szívem, s lelkem fölött, nincs már hatalmam,
forgatag pátoszában sikolt még a lelkem.
Nincs már szeretet földjén aprócska telkem?
Az égben is élnek kerubok, kik vadak fegyverét hordják,
attól még ők is lehetnek jóravalók, azt mondják,
megfagyott aggyal rohannék a közelmúlt cseppjei felé,
jókedvből még egy kicsit, elmém nem visz, görcs állt belé.
Az igazi szeretet az, mikor az egyik valahol távol,
messze-messze földön, akármerre, bárhol,
a másik, Őt nagyon, s örökké visszavárja,
szíve kapuit ezért aztán, soha nem zárja.