Múló idő az, mi fáj egyre jobban,
szívem élesen, nagyokat dobban,
futó, siratódallam lágy hangjain,
szálló szellőnek angyalszárnyain,
nyomva ölel a hiány, némaságban halok,
nélküled fájón, csak csend vagyok.
Hogy fekszem, amiatt még nem vagyok holt,
zárt pillám menti elmúlt hónapok kincsét mi volt,
igaz, szívem megtört, lelkem sérült, ez leterít,
bánatom, hiányodtól fakadón, teljesen bekerít,
s tőle, nem hall többé már két szép füled,
síron túli, nem pisszenő csend vagyok nélküled.
Vesd rám meleg barna szemed sugarát,
hogy lássad, jó szívem ezer karát,
érzem, erőm elpártol, lassan fáradok,
de még élek, s míg élek, itt vagyok,
mondd, hogy szíved soha nem feled,
most már csend vagyok nélküled.