Féltve őrizem szép szemed világát,
gondozott kert illatos kis virágát,
kedves szavaid, mik hozzám szóltak,
csodás órákat, perceket, mik eddig voltak.
Most mégis félek, hogy mindezt elveszítem,
hogy szívem feledés keresztfájára feszítem,
még lágyan ölelsz, s talán még szeretsz,
rám pillantasz, ma még kedvesen nevetsz.
Ha volt is hatalma dolgaim felett az észnek,
egy ideje már nincs semmi értelme az egésznek,
egy jobb világról győz meg minden perc, mit veled tölthetek.
Két lágyan, szeretettel ölelő kar, jó köztetek!
Izzadt test nyomorával, lemondva is szeretlek,
minden aranytollas gondolattal téged kereslek,
már tudom, kicsit belehalok ha nem leszel,
mert mindent szeretek benned, s amit teszel.
Arcomhoz simul gyűrt, könnyes párnám,
csöndes fekhelyemen édes álmot várnám,
lárma fülledt ütemében, síró hegedű lettem,
húrokból sírt a dallam, míg a vonót le nem tettem.
Várom, hogy hívj, beszélj hozzám, keress!
Szükséges még, hogy kicsit szeress.
Legszebb érzés az, mi leírhatatlan,
s vallomásban, mi kimondhatatlan.
Pillámra fújt édes álom, csak egy percig tart csupán,
ébren is vágyom szeretőn ölelő karod után,
ám rímbe fonni nem lehet tündér törékeny testet,
az élet, s képzelet, mi ily szépet velem festet.
Akarom, ne magamnak legyek fontos,
ne is magam miatt legyek pontos!
Beszélni, néha túl szomorú voltam,
bennem izzó szeretlek szót, másnapra toltam.
Nézd el őszülő, öregedő fejemnek,
ha néha szememből a könnyek elerednek,
legördülő szegények, szívből, igazat beszélnek,
értened kell, könnyek mindent elmesélnek.