Ha újra ifjú daliás hősként élnék,
beléd kis virág, biztos szerelmes lennék.
Nem mondanék ki mindent amit gondolok,
de meggondolnám azt amit kimondok.
Ha megengednéd, utadon veled sétálnék,
ha az eső elered, föléd, esernyőt tartanék.
Ha te felelsz, nem kellene más válasza,
más, akár őszinte lelkesedése, pátosza.
Kezem feléd nyújtanám, benne egy szív,
mint virágpora méhecskét csalogat, hív.
Mi arcodhoz mer érni, az a gyenge szellő lennék,
egy vörös rózsát, mire csókom nyomom, hajadba tennék.
Mi fájó könnyed letörli, lennék az a zsebkendő,
s ha szíved szívemen, előkerülne zsebből a jegykendő.
Tüzes csókjaimmal rajzolnék mezítelen testedre,
hogy hevülettől, ne tudd, hol is vagy estedre.
Ó! Hát…. nem alszom, nagyon is ébren vagyok!
S most, félek, hogy elveszítlek, benned nyomot nem hagyok,
Újra és újra álmodnám, mert álmodni akarok!
Vannak sebeim, mit eme szép almokkal takarok.