Nemrég kiléptem az ajtón,
az egész város olyan volt,
mint egy méhkas, egy hangyaboly,
csak fogtam fejem, a sajgót.
Nyugodt volt a múlt Nap, s felleg,
itt- ott bolyongtak a lelkek,
családok könnyeket nyeltek:
vaj' odaát milyen lehet?
Város zajai elültek,
fák, a fű újra zöldültek,
madárdallamok csendültek,
mit jó hallani a fülnek.
Lett az élet kötélpálya,
kilátás néma homályban,
kinek dagály, vagy apály az,
ködben kezünkben a fáklya.
Ma ismét óriás, nyüzsgő,
a lét újrakezdő, pezsgő,
jó látni, ki gyermek felnő,
s úszik a rózsaszín felhő.
Érzem lángba borult szívem,
orcámba visszatért színem,
megbékéltem, megtért hitem,
minden jó lesz, én úgy hiszem.