Talán veled kezdődött el minden,
óvta Föld e vég nélküli kincset.
Egyszer aztán rajtoltak a bajok,
ember ártott, s most a feje sajog.
Sápadt lett, fogy, lassan egy csepp sincsen.
Mit tegyek? Rágódok itt a szirten.
Ha nézem, tekintete úgy ragyog:
- hallgatom bizakodó, szép dalod!
A tenger bája úgy csábít engem,
úgy érzem, nekem oda kell mennem.
Partot mosó hulláma, s a fodra,
gyógyír, minden bajra, minden gondra.
Éltető vízre szomjazom félőn,
ahogy a kicsi őz s minden élő.
Oly megkapó az erdei patak,
hogy a derűs hal is nagyot kacag!
Tudom veled kezdődött el minden,
megőrizlek, ó én véges kincsem!
Ha sírsz, vagy ha nevetsz, én ott leszek,
és együtt nézzük a szép kék eget.