Nem tudom hazudni, hogy nem fáj semmi, jól vagyok,
mosolyogni mindenkire, miközben belül megfagyok,
kimerítő a feladat megdönthetetlennek látszani,
ne lássa akárki gyengeségem, erőset megjátszani.
Mennyire belefáradok abba, hogy erősnek látszom,
külső szemlélőnek az életet, az életem, csak játszom,
micsoda megkönnyebbülés, ha van kinek kimondhatom,
össze vagyok törve, akkor is, ha csak papírra írhatom.
Mert bizony a szomorú magányosság nem úgy jön létre,
hogy senki nincs körülötted, s mindent felteszel egy tétre,
hanem úgy, hogy beszélni belső dologról, senkivel nem tudsz,
mert visszaélhetnek, bánthatnak vele, s semmire nem jutsz.
Rosszak az emberek, rájöttem, hát hidat kell építenem,
s az épített hídon, kik velem vannak, át kell mennem,
hídon átérve azt lebontani, majd lassan megfordulva,
a túlparton maradottaknak integetni, kedvesen, mosolyogva.
S ha a túlpartról akad még valaki aki jönne velem,
hidat újra felépítem, átsegítem, felé nyújtom kezem,
mert igen is, kellenek az igaz, őszinte barátok,
hogy ne legyenek soha többé társasmagányok.