Ti, erdők. Megrémisztőek vagytok, mint valami katedrálisok,
Amelyben az orgona üvölt. Elátkozott szívekben,
Az örök gyásznak cellájában bús nyögésekben,
Felismerem azt a visszhangot, amelyben a halál közeledik.
Hogy utálom, nagyságodat! Zajosságodat, keserűségedet,
Amit lelkemben is találok. Azt a fájdalmas nevetést
Idők alatti emberétől és, ami kínszenvedésüket felemeli,
Hallani, ahogy bennük a hatalmas keserűség nyög.
Milyen kedves lennél nekem Éjszaka, büszke csillagok nélkül;
Ragyogásuk ismétli a túl jól ismert nyelvet!
Én a fekete szakadék, rejtett káprázatát akarom,
De a sötét éjszakák nagyszerű vitorlák,
Amelyeken sok ezer arc, akiket már régóta szerettem
És amit most, a fény kiragad szemeimből!