Szótlan ülök, nézem a kövér földeket,
épp aranyló kalászt ringat a szelíd szellő.
Fájó könnycseppem pillámról legördül,
míg fent fütyörészik a hebehurgya felhő.
Tó tükrében formás fűzfa gyönyörködik,
bájolog, illegeti- billegeti magát.
Szenvedéllyel izzik a fénylő napkorong,
hallgatja az aprócska reménymadár dalát.
Tavililiom peremén béka ül nászt,
derűs koncertje nincs rá szavam, hogy milyen szép.
Hozzá a halak vízi táncot lejtenek,
fodor lebben, s nagyot csobbannak a csöppecskék.
Padon ülök, immár itt botorkál az ősz,
tekintetem a csipkés bérceken révedez.
Köröttem imbolyog az arany, s rőt levél,
ámulatba ejtő ez a Föld, vagy tévedek?