Nem tudom, már nem tudom mi vagy énnekem,
hangszínemen elbűvölően szomorú énekem,
édes-savanyú, mámorosan bódító tónuson,
szívem közepén biztosan ülsz szeretet trónuson.
Veled létezik, bolondul újdonsült ragyogásom,
sötétségen át, égő szívből szerető mormogásom.
Égen szálló szomorúságommal, ki vagy, sosem kérdeztem,
derűvel bevett gyötört lelkem, hozzám jó vagy szívemmel éreztem.
S vagy örömtől, bánattól legördülő könny borostás arcomon,
engem felvértező, barna szemekkel óva figyelő a harcomon,
egy percnyi boldogság lelkemen, szél, mi a magot hordja,
ám a belőle kikelő bársonyos virág szirmát ki nem bontja.
Van, hogy nem vársz már ragyogó szemekkel,
néha nem örülsz nekem szerető szíveddel,
máskor szeretettel teli édes szavaid fonod körém,
szakadó esőzésben, esernyőt tartasz fölém.
Nem tudom, már nem tudom énnekem ki vagy,
forgószél, mi felkavar, elillan, s mély nyomot hagy,
Nap, hűvös időkben melegség, gyengéden rám simuló,
ha szomorkás a lélek, ölelsz, s a velem együtt viduló.