Felborult e kis világ, még nőne és enni kér,
Ha nem él virág alatta, a napfény földig ér,
Tovább száll a néma csend, mert a korsó eltörött,
Úgyse volt soha egyenes út, kettő kút között,
Élesebb egy tompa kés, három görbe kanálnál,
Mit tennél ha egy pillanatra óceán volnál?,
Belőled eső fakad, mi százfelé elszalad,
S neked csupán csak a vívódó honvágyad marad,
De meg ne térj sehova, honnan eleresztettek,
Hiszen vénáik mélyéig ott tőled reszkettek,
Te voltál a jó a szép, vagy az elrettentő kép,
Az elégedetlen ki merészen tévútra lép,
Egy a vége, ha száz a szó, s nem használ jajgatás,
Minden ami elmondható, keserű vallomás,
Végtelen a véges út, ha egy helyben álldigálsz,
S jól figyel a halál rád mikor szállni megpróbálsz,
De ne add fel, soha ne búsulj, és ne aprózd el,
Szemeid tükrén minden csillag újabb apró jel,
Az égre nézz, ha nem találsz már máshol kegyelmet,
S keress magadnak a felhők közt újabb szerelmet,
Tekinteted fúrd a mába ne hagyd hogy siessen,
És vigyázz jól az éjszakával, meg ne szédítsen,
Álmok útjain sok babér még neked sem terem,
Ezt a békát én is már egy élet óta nyelem.