Bakanccsal rúgok a narancsba, míg összetartja a héj,
Majd mennyből ugrok pokolba, a zuhanás talán lehűt,
Nem hiányzik a napvilág, nekem jó a sejtelmes éj,
Ott megtalálom hangomat, az igazabb természetűt,
Alvilági lélekkel, kitömött félédes érvekkel,
Tempót teszek a lábaim alá, hagyjon lógva a vér,
Mindenféle szerepekben, téglák közt élő népekkel,
Nem virágzik kéj bennem, ha egy álmot kilóra mér,
Megfizettem mindenért, és fogok talán majd semmiért,
De ha nem fogy ki a lét szívemből, majd mindig kupán vág,
Megtalált mind aki nem ért és meg fog tán aki megért,
Mindenesetre hosszú az út, ez a világ olyan tág!,
Narancsba rúgok egy bakanccsal, ha lábam odáig ér,
Majd létrát emelek a pokolból, kicsit lábszagú már,
Deréktájon az emberi lét, magához visszadicsér,
Mennyek és pokok között még számtalan kaland csak rám vár,
Földöntúli lélekkel, már kiürült minden bánatom,
Néhanapján meghallgatom merre űzne a csalfa vér,
Megannyi gúnyos szempár közt, néhányban azért láthatom,
Hogy a tett a szónál, nem is kérdés, még mindig többet ér.