Reggeli ébredéskor, ásítozva, de kinyílt pillám,
ha volt is álmom, azt kisöpörte gondolatom mint a villám,
nem tudom mi volt gondolatom, lényed ült meg álmomon,
arcod elűzte mind mi volt, s mosoly lett ébredő arcomon.
Gondolok rád. Nélküled olyan üres minden, s miben hittem,
s mit reméltem, úgy érzem, szobám sötét sarkába vittem,
világtalan ez az egész nagyvilág, most, hogy nem vagy,
de gondolatom rajtad, nálad, mi szívemben jó érzést hagy.
Szelíden szólnék, hogy el ne ijesszelek, meg ne bántsalak,
hogy ne sértsenek a kimondott szavak és ne is ártsanak,
mert látlak alkonyatkor is, ha a Nap már lemenőben,
magányomban, szótlanságban, törött cserépben, s szép tükörben.
Nem kell lehunynom szemem, akkor is látom kedves arcodat,
lelkemmel tisztán hallom, szívemben érzem elutasító hangodat,
én akkor is szeretettel gondolok rád, s meleg ölelésedre,
éberen vigyáznék ábrándos álmodra, s lassú ébredésedre.
Ha jönnél, mint még soha senkit, magamhoz úgy ölelnélek,
maradj még egy kicsit, beszélgessünk mint egykor, erre kérnélek,
s ölelnélek, mert az őszinte ölelésben, benne van minden ami egész,
mit szavak, nem tudnak kifejezni, de gondolat, ölelésben lehet merész.