Talán néha még gondol rám, s mosoly ül meg arcán,
túl vagyunk már sok, félreértett érzelmek harcán,
messze vagyunk egymástól, de mégis, bennem létezik,
gondolok rá szívemmel, s így lelkemmel együtt lélegzik.
Elhalkul bennem minden szó, hisz neve a sóhajom,
lelkem hatalmas tengerén, lágyan ringatózó kis hajóm.
Csend lehet a leghangosabb, meg, mégsem hallanak,
hiába üvölt a csend, némaság szavai hiába hajlanak.
Csak azok hallanak meg igazán, kiknél szívben a szeretet,
elhalkulsz, ők értik a csended, adnak a tortából egy szeletet.
Talán néha még gondol rám és érti a csendes csendességem,
s talán még érzi, értékeli ügyetlen, balga kedvességem.
Ki igazán szeret, szívben őriz, ott véd, oltalmaz és enged élni,
irtó fájdalmas csupán messziről csodálni, de nem kell félni,
mert mégis csodálatos érzés szabadon engedni, akit szeretsz,
igaz, belül nagyon is meghalsz, arcoddal mégis nevetsz.
Elengedni, de nem elhagyni, hanem messziről vigyázni,
a rossz, mihaszna gondolatokat hagyjuk csak kiázni,
vigyázni a szívben, szeretettel, gondolattal és hinni,
hogy egy napon visszatér, s fogunk még egy pohárból inni.