A szívfájdalmad elől bújsz, menekülsz, futsz,
elfáradsz, az út porára leülsz, messzire nem jutsz,
benned a fájdalom, hordozod utad során,
ahogy őszi levél utazik sebes folyó sodrán.
Nem menekülhetsz, mélyen szívedben az érzés,
most azt, és úgy érzed, elállíthatatlan a vérzés,
de láttam már roppant fát jajongva kidőlni a viharban,
gubbasztó, ázott tollú énekesmadarat hallgatni zivatarban.
A fa, elhullajtotta magját, s magból, újra kifog kelni,
ahogy a Nap is kisüt, a kismadár is újra fog énekelni,
hasztalan a menekülés, minden reggel, új nap kezdődik,
új napban, valami más, valami szebb, jobb érződik.
Felborult most a csónakod, szél fodrozta tó vizén,
s hagynád, hogy mélybe húzzon egy csoda szép szirén,
tudom, eldobnád már az evezőt, de nem Te veszítettél,
magad szívből, lélekkel, szeretetmorzsákat hintettél.
Nem tudja mit veszített az, ki hátat fordított, elhagyott,
mindig valakinek értékes vagy, ne legyen mosolyod fagyott.
Nap is minden reggel felkel, ha nem is látjuk a sok felhőtől,
felette süt, s mert oszlik a felhőzet, felmelegszünk hőjétől.