Míg ott álltam a sarjadó réten kélő fényben,
az ásító tavaszt köszöntöttem.
Míg csipáit törölgette, fejével biccentett,
szívemet új reménnyel öntöztem.
Istápfű, mit tavaly ültettem megcirógatott,
aranyszőnyeg terült lábam alatt.
Itt vagyok újra, hisz ígértem neked a múltkor,
s engem mindig kötött adott szavam.
Gyönyörű volt, akárcsak a rügyet bontó mező,
neszezett rajta számtalan élet.
Bennem bízhatsz, ahogy én is az édesanyámban,
vigyázlak, míg ki nem huny a fényed.