Van az úgy, este, zárt ajtók,
behúzott függönyök mögött,
még egy álmot kergetünk,
ágyon, mozdulatlanul fekszünk.
Mikor fáj, mikor csalódunk,
mindig meghal bennünk valami,
fekszünk, az álmatlan álmok ravatalán.
Most, most holtak vagyunk talán?
Gondolatok áttörnek falakon,
tengeren, dombokon, s hegyeken,
fájdítva amúgy is könnyező szívünk,
mert bizony, még mindig hiszünk.
Egy rég elmúlt álmot kergetünk,
lelkünk tudja, vissza, soha nem jön már,
de bennünk gigászi a tiszta szeretet,
önmagunk vagyunk, nem játszunk szerepet.
S hogy reggel, gyűrött, könnyes a párna,
lélek, az elérhetetlen voltat siratta,
mert bizony a könny, a lélek szava,
s felülete, a szeretet tiszta tava.