Egykoron fényesen csillogott erős, kemény vértezete,
hölgyekhez szóló míves szavainak, gyöngy volt ékezete,
hatalmas és jó szív, becsület, tisztesség mi volt erénye,
szavai megnyugvást, békét hozó, lelkének fehér volt fénye.
Szaladtak az évek, s lett letűnt idők magányosan kóborló lovagja,
kinek gyengül már a karja, nyikorgó, rozsdás lett páncélja,
lova sánta, fogatlan, s öreg, zászlaja nem lobog, rongyos, tépett,
ám a szíve-lelke jóságos, szeretet útjáról soha le nem lépett.
Hát hová tűntek a lovagok, velük kihalt tán a tisztesség, becsület?
Nélkülük csupán mellőzhető hétköznapi, s halódik az önzetlen szeretet?
Fogadalom, ígéret soha nem lesz már betartható mert divatjamúlt?
Őszinteség kora is elmúlt, szó mi szépen simul, hamis és elnyúlt.
Lesz még fényes kor, mikor a szó igaz, s nem tud hamis nyálon csúszni,
mikor a jó szándék, nem akar az ész érv folyamával szemben úszni,
lovag erős karja, ismét a gyenge, elesett társait fogja támogatni,
amikor újra önzetlen lesz a szeretet, s nem a morzsáit fogjuk számolgatni!