Egykor régen született egy aprócska fény
egy vályogházban, hol búbos kemence állt.
Tele volt álmokkal, célokkal, tettekkel,
iskolát épp befejezte, s napszámba állt.
Ahogy néztem sokat megélt, gyötört arcát,
tekintete bölcsességről árulkodott.
Őszinte tekintettel meredt előre,
lelkem csordultig telt, szemem könnyben úszott.
Bősz, lángba borult poklok poklát járhatta,
zord forradalmat és borzalmas háborút.
Mint égen a csillag, annyit megvívhatott,
s most ott ül a lócán egyedül, szomorún.
Vajon mire gondol? Mi jár a fejében?
Van családja, vannak neki szerettei?
Most pereg le léte, látom ősz pilláin,
de tán még van, ki leveszi a terheit....
Talán van még valaki, aki szereti,
aki rámosolyog és megcirógatja.
Kinek mesélhet, kinek foghatja kezét,
s ha a Hold feljő féltőn betakargatja.