Odakint kegyetlen csönd pulzál,
odúban lomha kuvik bujkál.
Lelkem dobban, jég tükrét nézve,
hol csipkés tiarák igéznek.
Bőröm bősz szelek csípik, marják,
havas ormokat varrják, szabják.
Kopasz erdő jajgat, könnyezik,
borostyánok óvják, ölelik.
Halkan, titokban suttog a szél,
a föld reszket, kósza nap alél.
Csak varjak ropják vadul táncuk,
nem bánják, hogy őket csodáljuk.
Hozzá kurjongatnak, kárognak
és hóbundáért sóvárognak.
Ám a télnek mozog a foga,
jönni új életnek van joga.
Ezért búcsúzik, búvalbélelt,
gyémánt ruhája agyoncsépelt.
Immár nem vitázik, nem pöröl,
egy újszülött tavaszt üdvözöl.