A hóhoz.
Hová repülsz te kis fehér pehely?
. Ártatlanságnak kedves vándora?
Nem félsz, hogy itt rád tapos az ember,
Ki minden jót már sárba tipora?
Oh! minek jövél közénk a földre?
Minek bontád ki angyal-szárnyaid?
Itt bűn, gazság, árulás honol csak,
Nincs itt jó, nemes, erény, nincs a hit.
Oh! ezek nálunk mesés fogalmak,
Hogy egymást öljük, az az életünk.
Ha mindazért mégis akad igaz,
Azon legfeljebb — nagyot nevetünk.
Igazság, becsület rongyokban jár,
Megvetve őgyeleg szomjan s éhen.
Ki titkon a legnagyobb gazember,
Az az ur, köztünk, azé az éden.
Orv, hazug, csaló dús asztalhoz ül,
Az igaz munkás fázik, nyomorog.
Az okos, ki nyúzni jobban tudja
Embertársát, mert ez a fődolog :
Árvát s gyámoltalant vagyonától,
S becsületétől ártatlanokat
Megfosztani, — ez a századvégi
Erkölcs ... Ki az, ki ezen megakad!?
Nincs lelkűnknek egyetlen temploma.
Mit e gaz szellem föl nem forgatott.
Porban hever az oltár, melyen a
Hit, becsület s szeretet nyugodott.
És áll az önzés a szent omladékon.
Itt tolong, zsibong az egész világ.
Milljók vére föcscsen e bálványra;
Milljók átka az égre felkiált.
És lobog a láng a bálvány előtt,
Beragyogva a sötét ormokat,
S rohan egymást gázolva az ember
Zúzva útjában oltárt, trónokat . . .
S igv tovább ... ily sötéten festhetném
Hazug századunk romlott korszakát,
Mely a megváltóknak, miként hajdan
Rongyos istállót és keresztet ád.
Szabó István 1801 - 1892
Zum Schnee.
Wohin fliegst du, kleine weisse Flocken?
Du, der liebste Wanderer der Unschuld?
Hast keine Angst hier, dass man auf dich tritt,
der, der all das Gute im Schlamm begrub?
Warum kamst du zu uns auf die Erde?
Warum hast die Engelsflügel entfaltet?
Hier ist nur Sünde, Bosheit, ‘d Verrat herrscht,
Güte, Ehre, Glauben, schon lang veraltet.
Märchenhafte Ideen herrschen bei uns
einander sich zu töten, tun wir nur.
Und wenn mal etwas gibt, was noch wahr ist,
lachen darüber, wir sind schon immun.
Wahrheit ‘d Ehre sind heute in Lumpen
verachtet, humpelnd, durstig und hungrig.
Wer heimlich der grösste Bösewicht ist,
der ist der grosse Herr, steinreich ‘d wurstig.
Gauner, Lügner, sitzen am gedecktem Tisch,
der Lohnabhängige hungert und friert.
Schlau ist der, der seinen Mitmenschen am
besser striegelt, denn die Hauptsache ist:
verwaistes ‘d hilfloses von Eigentum,
von den Ehren und Unschuld berauben,
es ist das Ende des Jahrhunderts Moral
wer ist der, der daran noch ärgern kann!?
Gibt keinen Tempel für unser’n Seelen,
was dieser Bastardgeist nicht durchwühlte.
Der Altar liegt im Staube, wo dereinst
der Glaube, Ehre und Liebe ruhte.
Der Egoismus steht an heilig’n Trümmern.
Hier drängt, wühlt und tobt sich die ganze Welt.
Das Blut von Millionen spritzt an das Idol;
der Fluch von Millionen schreit an den Himmel.
Und die Flamme lodert vor dem Abgott,
beleuchtend auch den dunklen Felsen
und aufeinander waten die Menschen
zerschmettert Altar ‘d Thron auf dem Wege.
‘d so weiter … könnte so dunkel malen,
die faule Ära des Lügens-Jahrhunderts,
welche zu den Rettern, wie es einmal war
nur zerlumpte Scheune ‘d ein Kreuz verschenkt.
Fordototta: Mucsi Antal-Tóni