Mínusz negyvenben fronton, a havas hajnalok gyönyörködtetnek, nem léhaság.
A hómező felett lustán hömpölyögve, riadót fúj csendben a némaság.
A kopasz ágú fák majdani lombjain születni fog egyszer az új világ…
Nem kell ide a kimondott szó, amikor a csend, ily’ beszédesen regél…
Kinézünk a lövészárokból és torkon akadt szépség, hómező regél.
A kimondatlan szó fáj, de ez front, itt a falnak is füle van,
A lelket nyomasztó jelen meg, a harcosok vég-kárára van.
Itt a Don-kanyarban, nem szól igazi harang… elmémben csendesen csak megkondul,
Otthon a kis falumban, a templomba vasárnap, sok lélek nélkülem elindul….
Szinte látom, ahogy gyűlnek a népek misére várva templom előtt,
Közben esik a hó, be is lepi be a templomkertet és a tetőt.
Jaj, a szívemnek, éppen most egy katyusa ránk eresztett egy bősz sorozatot,
Hasra vágtuk magunkat az árokban a jégen… ne várjuk a találatot…
Mindjárt megint ránk tőr a rothadt depresszió,
Ami itt a fagyott jégben, nekünk misszió?
(Senrjú)
A havas úton
Harcjárművel vonulnak.
A győzők halnak?
*
Komám! Már nem lőnek, ne kotord havat, ott maradni nem szabad, egyből fel kell állni
Tudom, teljesen üres a lelked, de bizony az enyém is, de hóban kotorászni?
Itt valahogy a sok mindennap eltelik, de lelkünk folyvást szenved!
Neked otthon még a gyerekkel játszani kell, kezét el ne engedd!
Itt vagyunk, ez a vérben fürdő
Don-kanyari, havas harcmező!
Sokan, bár még élnek, a szemükben látszik az élet utolsó szikrája,
Sokan, itt be is végzik, hiába várja őket messzibe… a családja…
Errefelé masírozva, bizony, még másképp szólt a katonaének!
Az óta már tél is lett és nagyon megváltozott a katonaélet!
Minket itt érzés már nem, legfeljebb egy akna mi elrepít…
Miért van az, hogy nincs már semmi, ami szívünket melegít?
(Senrjú csokor)
A havas úton
Harcjármű karavánok.
Győzelmi halál?
*
A jeges úton
Harcjárművel csúszkálnak!
Győzni halálos?
*
A jégbordáról
Lánctalp is csak lecsúszik.
Csúszva menteni!
*
Árok, hóval telt,
A dzsip, már benne fekszik!
Aknatalálat!
*
Parancsnok, jégen
Gyalogol és lőnek rá.
Megy a halálba…
*
(Senrjon)
Van valahol egy helyem,
Messze… már lélekben sem lelem…
Otthon és család!
*
Ránk hull a sok-sokezernyi, öklömnyi nagy puha hópehely,
A lövészárkunk úgy néz ki, mint behavazott ezüstkehely…
Sisakunkra, vállunkra is szállnak nagyon kedvesen,
Az arcunkon, gyorsan szétolvadnak, folynak cseppekben.
Lőnek! Egy pillanat alatt, mint az összetört tükör, törik a csend,
A még élők lelke-esze leborulva, a túlélésért esend.
Te még persze nem mész el, jövődet, mint az életlen kést, folyvást fend…
Csend országában otthon, pipacsos mezők,
Ott heverésznek a folyvást reménykedők.
Meredeznek a szomorúságmezők,
Sírva nyögnek itt még élők, leledzők!
De itt biz’ nincs
Csend, ami kincs!
Itt a hideg birtokán, a csendet némán öleli át a semmi,
Már sokan próbálták, de ezen bizony nem tud változtatni senki,
Itt még temetéskor a tábori pap is rekedt hangon beszél,
Sok a temetés, sok a beszéd, fáj a torka, ez nem egy szeszély.
Koromfekete másodpercek letelnek a fehér hó színpadán…
A remény reflektoroz, ezzel nekem új erőt kölcsönöz… talán.
(Senrjú)
Sötétben nincsen
Szín, napkorongív sötét.
Remény, oly’ buzgó!
*
Damilon felfelé rángatott napkorong íve,
Pillanatnyi boldogságom narancssárga színe.
Itt ez a frontélet több mint megváltoztathatatlan,
De az Istentől kapott meg... eltékozolhatatlan…
Sokat imádkozik itt a főtiszt és közkatona,
De nem kivétel, aki a seregünk tábornoka!
Van azonban olyan helyzet, hogy valaki imájába kezd,
De befejezni nem tudja, mert már új, égi életet kezd…
Vecsés, 2016. január 9. – Kustra Ferenc József – íródott; alloiostrofikus versformában.