Kínos csend honol, meleg sötétség körülölel
Fojtogat, kényszerít, beszéljek, de hiába,
Ha a csend most mindenre jó válasz.
Legalábbis az volna, lehetne, vagyis remélem.
Ezer éves szó, több millió gondolat.
Talán az összes szó visszavezet ugyanoda
Ahonnan elindultam, ahonnan te is jöttél,
Azaz mindketten elúszkálunk a némaság tengerén.
Várom hogy megszólalj, várom a hangodat,
De már évek óta a zebránál piros a lámpa.
Zavarban vagyok, elvégre régóta itt állok,
Pár járókelő megkérdezte mire is várok.
De nem mondtam meg, akkor én se tudtam mit akarok,
Talán csak arra vártam, előbb kimondd,
Ne érezd hogy erőltetem, hagytalak szabadon,
De ajkadon szó nem jött számomra, soha azóta.
Te voltál a legstabilabb pont az életben,
És ez vicces, mert sosem voltál jó sportoló
De a szívemben a helyed kivívtad, és ott állsz a dobogón, egyedül, az első helyen. A te helyeden.
Mindig vártam a napom fénypontját,
Mikor láttalak, mikor beszéltünk,
Nevettünk, csak úgy éltünk.
Most meg...nézz ránk.
Itt állunk, nézünk, vagyunk, lélegzünk,
És nem mit ne mondjak,
Az oxigénnél is fontosabb volna most a te szavad,
Persze várok, türelmes vagyok, nem siettetlek, nem szokásom.
Lehet meg kéne törnöm a csendet.
Pedig sokszor vágytam rá, hogy nyugodt legyen minden körülöttem.
De most, olyannyira mar, éget a csend.
Ki kell végre mondanom, amit először neked kéne.
Mert így illik, bár téged sose érdekeltek a szabalyok, az illemek.
Ez akkor tudatosult bennem mikor az ajtót az orrom előtt csaptad be...
De ez már a múlt, régen volt, remélem megváltoztál azóta,
És a pár perces papolásom után végre megszólalsz.
De nem. A kínos csend még mindig közöttünk áll.
A sötét tekintetek elárulnak mindent.
Hogy is írhatnám le? Hogyan mondhatnám el neked
A legegyszerűbb szót a világon?
Mi nem más mint hogy szeretlek.
Mert ez így van, és bár tudom neked nehéz kimondani,
Ok nélkül mégsem szokás az embert ölelgetni.
Arra kérlek csak értsd meg ki kell mondanod nekem,
Hallanom kell hogy szeret a világon a legfontosabb ember.