Csukva a szem, mikor alszunk, álmodunk,
s csukva, mikor szenvedéllyel csókolunk,
mert a rendkívüli, különös dolgok nem láthatóak,
csak érezhetőek, kézzel, fizikálisan nem tapinthatóak.
Holdvilágos éjszakán az álom, mint táncoló tünemény,
elvarázsol, megszédít a meseszép, tündéri élmény.
De ki mondja meg, hol, mikor tűnik el a józan értelem,
s mikor kerekedik felül ész parancsszaván az érzelem…
Ki mondja meg, miért múlik el az érzés, ami szép,
s miért marad csupáncsak egy szépen megsárgult kép,
mint egy remegő könnycsepp kékesszürke szememben,
hogy ne merjek sírni, le ne essen, maradjon csak szívemben.
Mosolyt venni, míg fehér fényű szívlélekben nyitva a bolt.
Ki mondja meg, meddig az élet, s testünk mikor lesz holt…
Menni tovább, meghallgatni, mit susog a gyenge szél,
addig míg be nem köszönt a zord, fagyos, hideg tél.
Igaz, fuvallat, se szél nem fújja el az esti fájó, néma csendet,
lehunyt szemmel hallgassuk lelkünk szavát, s tegyünk rendet,
hisz nincs olyan sötét felhő, mi mögött ne lenne kék az ég,
hagyjuk a kérdéseket, mielőtt a szív megáll, éljünk egy kicsit még.