Víg napsütéssel érkezett
a konok február,
bágyadt barlanglakónk szőrét
borzolta a sugár.
Magával hozott számtalan
dérlepte, új csodát,
majd sóhajtva erőt gyűjtött,
s itt hagyta lábnyomát.
Pilinkélt a bársonyos hó,
szendergett a világ,
aztán elillant a csend, a hó,
mint a tiszavirág.