Amikor erőtlenül, kifacsartan húzom magamat a fekvőhelyre,
Ami a fáradtság édes fizetése egy hosszú út után,
Egy másik út veszi kezdetét bennem,
Ha a testem pihen, akkor az eszemmel magamat kínoznám.
Mivel gondolatom messziről, feléd
Indul, zarándokként törekvően, beszippantom
Nyitott szemhéjamon keresztül,
A látásvakság sötétségében illatod.
Csak hát, a szívnek érzelmein,
Alakod kísértetként szememet elvarázsolja
És olyan, mint egy ékszer a csodálatban
Az éjnek förtelmében mégis megfiatalít.
Látod? Nappal a testem, éjjel az eszem munkája,
Hogy ne találjam békémet miattad- Istenem, gyenge vagyok és ez undorít.