Beárnyékolsz tetőfokot, csúcspontokat.
Széles magány, nem vagy kedves nekem, sötét tölgy:
Zöld ágaidnak levelei barbárokat ékesített,
A trónok és városok rombolói fején.
Te, meddő babér, így lealacsonyodni:
Hazudsz, bármennyire is toronymagasan zölden nézel ki
A fonnyadt mezőn, vagy, amikor mások szokásait kihasználva
Kopasz fejeken ragyogsz, vagy homlokon ülsz, a koronának helyén.
Azért kedvellek, hajtás, aki gazdagon kinősz
A köves agyagból, hogy megkínáljál a feledésnek kupájával
Bölcsen, a nehéz időkben egy kupa borral.
De, számomra drágább a fenyő: ő, be fogja zárni egyszer
Négy simára gyalult deszka közzé az összes keserűségemet,
Nyugtalanságomat, álmaimat és kegyelmet fog adni nekem.