Ovidius....
Mint száműzött vad hazámtol távol,
Fekete tenger partjait árván kószálom.
Idegen kenyéren sínylődöm nyomorult
életem napjain tünődöm,vergődöm.
Számüzöttje vagyok a császárnak ki
őszinte dalaimat kipellengérezte .
Magammal együtt szélnek eresztette,
szerencsémre életemet megmentette.
Rómát és kertjeit álmodom szüntelen,
honvágyam őli bánatos szivemet.
Nem vigasztal itt már semmi,lassú halál
az életem,Augusztus, könyörűlj nekem.!
Oh.Róma, legszebbike világok városainak
kivánságom,hogy még egyszer láthatnálak.
Azt a helyet,ahol nőmet a fórum előtt
megismertem, kit soha el nem feledtem.
Valamikor gráciák éltettek,éljenezték
dalaim,mikor én vittem a szót a phanteon.
Későbbi generáciok kik majd hallásbol
ismertek,talán még azt is elfelejtitek.
Nem vétettem,dalaimban igazat szóltam
amit azóta számtalanszor megbántam.
Hatalmas császár esdeklem előtted,legalább
azt engedd meg,hogy koporsóm hazavigyétek.
Ágoston Tibor