Szeretem a létet, fénye átölel,
napkeltét, mely az égen narancsban úszik,
a tenger kristálytiszta, türkiz tükrét,
és azt a sziklát, mely az öbölbe nyúlik.
Simuló szellőt: lábam mossa bőszen,
búgja kedvenc dalom, sose érjen véget.
Hűs, lágy hullámok féltőn cirógatnak,
érzem, hogy ez a mámor nekem a végzet.
Szeretem az üde, fakadó forrást,
sarjadó fűszálat, bimbót bontó barkát,
a bíbor, bordó, sárguló lombokat,
fagyos tél édes álmát, kegyetlen harcát.
De most mégis nyárra vágyok leginkább,
mikor minden csupa illat, báj és kellem,
a tikkasztó meleget, a hűs szellőt,
s fűből kémlelni a csillagos eget.
Olyan szép ez, hogy tán sikkantottam is,
szívem vadul kalimpált, osont a gyönyör,
rám kacsintott s igézett a nyár szirma,
ez a boldogság minden fájót elsöpört.