H.Gábor Erzsébet
Tavaszváró
Lelkemben trillázó szólamok.
Ragyog a hold és a csillagok,
s úgy szórják fényüket szerte szét,
ahogy a nagyanyám szép mesét
hintett rám, azért, hogy álmaim
messzire szálljanak szárnyain.
Várom a tavaszt, a jégtörőt,
s álmodom most is egy szép jövőt,
ölelve gyermeki múltamat.
Rövid az életünk, elszalad,
de amit megéltem, drága kincs,
nem adnám semmiért, ára nincs.
Gazdaggá az tesz, hogy itt vagyok,
szabadon élhetek, írhatok.
Mit nekem, arany, vagy drágakő,
imádott világom tágra nő,
amikor vágyaim ablaka
kinyílik, s ragyog az éjszaka.
Ajkamon szórügyek bomlanak,
s verseket vajúdnak szép szavak.
Örömmel tölt el, ha adhatok.
Alkotás lázában rab vagyok.
Gyönyörű börtön ez, létmese,
s én vagyok hálatelt részese.
Istentől való ez, jól tudom;
vigyázva terelt a jó úton,
s kitágult véle a láthatár.
Az álmom valóság mára már.
Ünnep, ha nyílik a szóvirág,
kelyhében elfér a fél világ.