Harminckét éves korában
eldobta az életet magától,
Míg élt, gond és bánat gyötörte,
fiatal testét a mozdony összetörte.
Lelke halhatatlan, velünk maradt örökre.
A külváros költője volt,
nemcsak szemlélte, élte a nyomort.
Mint a proletárok, bérkaszárnyában lakott,
penészes falú szobákban álmodott.
Lehet, hogy testét csípték a bolhák,
már gyerekként nélkülözte apját,
imádta szegény, beteg mosónő anyját.
A Duna partján ülve nézte,
hogy úszik el a dinnyehéj, miközben
nemzete sorsán töprengve hallgatta,
hogyan fecseg a felszín,
de tudta, hogy lázadón hallgat a mély.
Amikor a külvárosi utcán
éjjel hazafelé ballagott,
lelkében tapsikoltak a jázminok.
Vele okádtak a hajón az Újvilágba kitántorgó magyarok.
Tudta, hirdette nemzetének,hogy sokszínűek vagyunk,
hogy a múltat - bár békévé oldja az emlékezés -
be kell magunknak vallanunk.
Ajkán csörömpölt a szó, nem üres fecsegés,
de "kecsesen okos csevegés":
Rendezni végre közös dolgainkat,-
ez a mi munkánk, és nem is kevés - .
Mint a világ varázsainak mérnöke
tudatosan a jövőbe látott.
Nehezen viselte a magányosságot,
a "Semmi ágán ült szíve" ,
körülragyogták a csillagok,
de Szárszón a vonat rádübörgött,
és szíve - mely a szegény emberekért dobogott -
harminckét éves korában utolsót ütött.
Fogadalmát megtartotta,
egész népét tanította - nem középiskolás fokon -
így ígérte Születésnapomra című verse.
Életművével kiérdemelte,
hogy az utókor megünnepelje
születése napját a magyar költészet
napjának nevezte - minden évben
ez a nap rá emlékeztet minket,
versszerető embereket.