Сергей Есенин:
МОЕЙ ЦАРЕВНЕ
Я плакал на заре, когда померкли дали,
Когда стелила ночь росистую постель,
И с шепотом волны рыданья замирали,
И где-то вдалеке им вторила свирель.
Сказала мне волна: «Напрасно мы тоскуем», —
И, сбросив, свой покров, зарылась в берега,
А бледный серп луны холодным поцелуем
С улыбкой застудил мне слезы в жемчуга.
И я принес тебе, царевне ясноокой,
Кораллы слез моих печали одинокой
И нежную вуаль из пенности волны.
Но сердце хмельное любви моей не радо…
Отдай же мне за все, чего не надо,
Отдай мне поцелуй за поцелуй луны.
1915
__________________________________________
Szergej Jeszenyin:
CÁRNŐMNEK
Én sírtam alkonytájt, mikor kihunyt a távol,
Mikor az éj vetett harmatos fekhelyet,
És csöndes sóhaj lett a zokogás-hullámból,
Míg jött rá messziről pásztorsíp-felelet.
A hullám nyugtatott: „Búsulnunk kár is volna”, –
És hab-fosztott magát a partba vágta be;
A sápadt holdsarló mosolygott, s hideg csókja
A könnyem gyöngyökké így fagyasztotta le.
Én elhoztam neked, ó, tiszta szemű cárnőm,
Könnyem koralljait, mi bánat és magány lőn,
S a könnyű fátylat is: a hullám-szült habot.
De ittasult szívem nem örvend szerelmemnek…
Add nékem mindenért, mi csak felesleg,
Add csókodat azért, mi holdtól rám fagyott.
1915
* * * * *