Édesanyám !
Nem felejtem el soha azt a reggelt,
Mikor kényszerből búcsúznunk kellett.
Mikor félve kerestem tekintetedet, amit
Takartál, mert könnyes volt szemed...
Egy élet volt közöttünk, az én életem,
Amit akkor megszakított a félelem.
Kötésemen még piroslott a vér, mikor
Reszketve, fájó szíveddel átöleltél.
Kétségbeejtő aggodalom szemeidben,
Ami áttükröződött félő lelkemben.
A bizonytalanság borzasztó hatalma,
Nem tudni, fogjuk-e látni egymást valaha.
Látni fogom-e azt a jóságos tekintetedet,
Ami oly sok jóságot nekem kifejezett.
Aggódtál, óvtál, mindent megtettél, mosoly
Az arcodon szeretetet sugárzott szét.
Kegyetlen tíz év, míg megkegyelmeztek,
Szeretett hazámba végre hazamehetek.
Átkozott bitangok, istent nem ismerve,
Tapostak embert, szabadságot karöltve!
A viszontlátást leírni nem lehet, szótlanul
Öleltük egymást, a boldogság beteljesedett.
Szegény jó anyám haja teljesen fehér lett,
Szomorú, fájdalmas évektől megöregedett.
Egy szomorú nap az lett a vége, az Úr
Visszahívta magához, az Éden kertjébe.
Fájdalmam nagyobb volt mint valaha,
Édesanyám felköltözött a mennyországba.
Nekem nem kell anyák, vagy halottak napja,
szívemben vagy, minden gondolatomban!
Te voltál nekem az anyák mintaképe, aki
Boldogságot vitt az emberek szívébe...
Ágoston Tibor