Lelkem, bárcsak beszélhetnénk
Mint két barát a nyári alkonyatban,
Magára hagyva az emlékeket,
Hogy beszéljünk azokról a nehézségekről,
Amelyekkel szembesülünk, gyakran
És amivel vádolni tudnának minket.
Megkérlek, hogy fogd meg a kezem,
Ne vesszek el a könnyek esőjében mint, aki utat téveszt
A fájdalomtól, vágytól és szenvedélytől,
Akit a késői gyanú hazugsága éltet.
Segíts a küldetésemben,
Nézz rám tiszta szemekkel,
Vagy írj egy pár sort
Abban a pillanatban, amikor elveszni látszik a türelmem.
Segíts jobban téged megismerni,
És elűzve a gondolatok rohamát,
Ne építsek kátrányvárat,
De díszítsek belőled egy gyönyörű palotát.
Megkülönböztessük a természet sötétségeit
Az örökkévalóság szemével nézzük önmagunkat
Tiszta helyet alkossunk a boldogságnak
És alázatosan összeilleszkedjünk magunknak.
Lelkem, az egész világ sír,
Ha szeretni fogjuk egymást felvilágosodunk,
Te szelíd, halhatatlan cseppje mindennek,
Én a te megtestesítésed, mert agyagból és vérből vagyok.