Сергей Есенин:
МЕЧТА – I.
В темной роще на зеленых елях
Золотятся листья вялых ив.
Выхожу я на высокий берег,
Где покойно плещется залив.
Две луны, рога свои качая,
Замутили желтым дымом зыбь.
Гладь озер с травой не различая,
Тихо плачет на болоте выпь.
В этом голосе обкошенного луга
Слышу я знакомый сердцу зов.
Ты зовешь меня, моя подруга,
Погрустить у сонных берегов.
Много лет я не был здесь и много
Встреч веселых видел и разлук,
Но всегда хранил в себе я строго
Нежный сгиб твоих туманных рук.
1916
_______________________________
Szergej Jeszenyin:
ÁBRÁNDOZÁS – I.
Hervadt füzek lombja már aranylik,
Fenyőerdő zöldje még sötét.
Felkapaszkodom a magas partig,
Hol az öböl ringatja vizét.
Két hold is van, szarvuk lengetése
Sárga köddel vegyít fodrokat.
Különbséget tó s fű közt nem téve
Bölömbika halkan sírogat.
A lekaszált rét hangjait hallva
Ismerős szívemnek egy nagyon:
Te hívsz engem, barátnőm, s kérsz arra,
Búsuljunk az álmos partokon.
Nem jártam itt rég, és láttam közben
Víg légyottok, válások sorát,
De lelkemben mindig megőriztem
Ködkarjaid gyengéd hajlatát.
1916
* * * * *