Сергей Есенин:
МЕЧТА – IV.
Но недолго душу холод мучил.
Как крыло, прильнув к ее ногам,
Новый короб чувства я навьючил
И пошел по новым берегам.
Безо шва стянулась в сердце рана,
Страсть погасла, и любовь прошла.
Но опять пришла ты из тумана
И была красива и светла.
Ты шепнула, заслонясь рукою:
“Посмотри же, как я молода.
Это жизнь тебя пугала мною,
Я же вся как воздух и вода”.
В голосах обкошенного луга
Слышу я знакомый сердцу зов.
Ты зовешь меня, моя подруга,
Погрустить у сонных берегов.
1916
________________________________
ÁBRÁNDOZÁS – IV.
Nemsoká kínozta fagy a lelkem.
Simulva, mint szárny, lába elé
Új, kosárnyi érzéssel eltelten
Megindultam új partok felé.
Szívem sebét heg nélkül letudva
Lázam kihunyt, múlt a szerelem.
Ám a ködből megérkeztél újra,
S ragyogóan szép voltál nekem.
Kezed mögül suttogtál: Csak nézd meg,
Nézd meg, milyen fiatal vagyok,
Mint a lég, a víz… Mégis az élet
Velem téged csak riogatott!
A lekaszált rét hangjait hallva
Ismerős szívemnek egy nagyon:
Te hívsz engem, kedves, kérve arra,
Búsuljunk az álmos partokon.
1916
* * * * *