Elmúlunk mi valamennyien az időben,
temetőkertünkben madárkasereg csicsereg,
néha ifjú szerelmesek sétálgatnak miközöttünk,
kibetűzve a homályosuló bevésett neveket,
hallgatag emlékköveinket moha lepi már be,
borostyán kapaszkodik a nehéz sírfedelünkbe
és a vén fák még visszasuhogják a fiatalság örömét.
Kis időnk elfut, akár a kristályos patakok vize messze,
a tenger sós áradatával összeölelkezve,
ezután valami végtelen befogadja a lelkünk,
csak a dalaink maradnak itt, amiket énekeltünk.