Takács Ilus: Költő-sors / Dichter-schicksal
Írta: Toni Dátum: Október 22 2022 12:01:03

---

Gy-

Költőnek, művésznek, az Isten tudja,
Mennyi tövissel van kiverve útja . . .
Kevés az, kit jó sorsa úgy vezet,
Hogy kipárnázott utakon mehet . . .

---

Teljes hír

---

Költő-sors.
***
Költőnek, művésznek, az Isten tudja,
Mennyi tövissel van kiverve útja . . .
Kevés az, kit jó sorsa úgy vezet,
Hogy kipárnázott utakon mehet . . .
Így is küzdelmes az ut fölfele,
Hát még ha végig tövissel tele.
Oh, mennyi sok a küzdő elnyomott —
Kiknek lelkében égi tűz lobog . . .
Mennyi törekvés, hő vágy lankad el,
Mert útját fojtó köd borilja el . . .
... Itt örvény várja, ott szikla mered,
Mély hínár, megakasztó gyökerek . . .
Fülledt légkör, üres, köznapi lárma,
Majd lekicsinylés fagya csap arczába;
És sehol nem lát egy védő kezet,
De sok nemes törekvés igy veszett.
***
Ólmos szárnyakkal törtetni előre,
Mert álmok hívják s fénylő eszmekör.
S ha visszanézne a virágos völgybe,
Veszve az ut már szemei elől . . .
Vonzza az eszmény, űzi lelke lángja,
Háta mögött a téboly les reája.
De költőnél a leggyötrelmesebb,
Nem lelni mély, megértő szellemet . . .
S az igazsággal lelke míg betölt,
Hódolni fölszínes látás előtt . . .
***
És mégis boldog, mert küzdelme szép!
Egy-egy útjára villanó sugár
Úgy fölüditi lankadó hitét,
Szivébe a bizalom vissza-száll.
Egy tekintet, mely megértést sugároz
Pár szó, mely kétségfelhőt oszlat el,
Visszatéríti küzdelmes útjához,
Mit fáradt szívvel már-már hagyna el . . .
Alkotni! Ez, ez minden álma, vágya,
Tisztult fogalmak éltető világa!
De míg törtet e magasságba fel,
A völgy melegét egyre veszti el . . .
S ha megpihenni olykor visszaszálna,
Éles szirtekbe ütközik a szárnya.
***
Takács Ilus 1846 – 1940
***
Dichter Schicksal.
***
Als Dichter und Künstler weiss nur der Herrgott,
seine Wege sind mit Dornen ein Komplott …
es gibt wenige, die vom Glück geleitet sind,
das auf gepflasterten Strassen Schritten flink …
trotzdem ist der Weg nach oben ein Kampf,
auch wenn es auf Dornen ein Heldenkrampf.
Ach, wie viele kämpfende unterdrückt,
wessen Seele in himmlischem Feuer zückt …
Wie viel Anstrengung Verlangen vergeht,
weil sein Weg im dicken Nebel widersteht,
hier ist der Wirbel, dort, die Felsen tuscheln,
tiefe Seegras, dranhängende Wurzeln.
Stickige Atmosphäre, Alltagszwielicht,
schlägt der Frost der Ignoranz ins Gesicht;
‘d nirgends sieht er eine schützende Hand,
die vielen Bemühungen stossen an Wand.
***
Mit bleiernen Flügeln vorwärtszustürmen,
weil die Träume in einem Ideenkreis türmen.
Und blickst du dann zurück ins blumige Tal,
die Strasse ist aus den Augen ins niemands Tal.
Von Ideal gezogen, von Seele getrieben,
hinter von dem Wahnsinn aufgerieben.
Doch das Schmerzlichste für einen Dichter,
keinen tiefen, verständnisvollen Geist finden.
Und bis seine Seele mit Wahrheit erfüllt,
sich erbieten dem oberflächlichen Müll.
***
Doch ist er glücklich, denn sein Kampf ist schön!
Zwischendurch ein Strahl seinem Weg ertönt,
so erfrischt es seinen schwankenden Glauben,
Zuversicht kann sein Herz wider erlauben.
Ein trauter Blick, der Verständnis ausstrahlt
ein paar Worte, die der Zweifel zerstreut,
bringt ihn zurück auf seinen kämpfenden Weg
womit das «alles verlassen» überleg.
Erschaffen! Das sind seine Träume, Wünsche
lebendiger Welt, geschriebene Künste!
Doch bis er sich zu dieser Höhe erhebt,
das Tal verliert, seine Wärme zugeklebt.
‘d, wenn er manchmal zur Ruhe zurückkäme,
seinen Flügel würden die Felsen zersägen.
***
Fordította: Mucsi Antal-Tóni…