József Attila: A város peremén / Am Rande der Stadt
Írta: Toni Dátum: Január 07 2023 15:03:05
Gy.
A város peremén, ahol élek,
beomló alkonyokon
mint pici denevérek, puha
szárnyakon száll a korom,
Teljes hír
A város peremén
***
A város peremén, ahol élek,
beomló alkonyokon
mint pici denevérek, puha
szárnyakon száll a korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon.
***
Lelkünkre így ül ez a kor.
És mint nehéz esők
vastag rongyai mosogatják
a csorba pléhtetőt -
hiába törli a bú szivünkről
a rákövesedőt.
***
Moshatja vér is - ilyenek vagyunk.
Uj nép, másfajta raj.
Másként ejtjük a szót, fejünkön
másként tapad a haj.
Nem isten, nem is az ész, hanem
a szén, vas és olaj,
***
a való anyag teremtett minket
e szörnyű társadalom
öntőformáiba löttyintve
forrón és szilajon,
hogy helyt álljunk az emberiségért
az örök talajon.
***
Papok, katonák, polgárok után
igy lettünk végre mi hű
meghallói a törvényeknek;
minden emberi mű
értelme ezért búg mibennünk,
mint a mélyhegedű.
***
Elpusztíthatatlant annyian,
mióta kialakult
naprendszerünk, nem pusztítottak
eddig, bár sok a mult:
szállásainkon éhinség, fegyver,
vakhit és kolera dúlt.
***
Győzni fogó még annyira
meg nem aláztatott,
amennyire a csillagok alatt
ti megaláztatok:
a földre sütöttük szemünk. Kinyilt
a földbe zárt titok.
***
Csak nézzétek, a drága jószág
hogy elvadult, a gép!
Törékeny falvak reccsennek össze,
mint tócsán gyönge jég,
városok vakolata omlik,
ha szökken; s döng az ég.
***
Ki inti le - talán a földesúr? -
a juhász vad ebét?
Gyermekkora gyermekkorunk. Velünk
nevelkedett a gép.
Kezes állat. No, szóljatok rá!
Mi tudjuk a nevét.
***
És látjuk már, hogy nemsoká
mind térdre omlotok
s imádkoztok hozzá, ki pusztán
a tulajdonotok.
De ő csak ahhoz húz, ki néki
enni maga adott...
***
Im itt vagyunk, gyanakvón s együtt,
az anyag gyermekei.
Emeljétek föl szivünket! Azé,
aki fölemeli.
Ilyen erős csak az lehet,
ki velünk van teli.
***
Föl a szívvel, az üzemek fölé!
Ily kormos, nagy szivet
az látott-hallott, ki napot látott
füstjében fulladni meg,
ki lüktetését hallotta a föld
sok tárnás mélyeinek!
***
Föl, föl!... E fölosztott föld körül
sír, szédül és dülöng
a léckerités leheletünktől,
mint ha vihar dühöng.
Fujjunk rá! Föl a szivvel,
füstöljön odafönt!
***
Mig megvilágosúl gyönyörű
képességünk, a rend,
mellyel az elme tudomásul veszi
a véges végtelent,
a termelési erőket odakint s az
ösztönöket idebent...
***
A város peremén sivít e dal.
A költő, a rokon,
nézi, csak nézi, hull, csak hull a
kövér, puha korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon.
***
A költő - ajkán csörömpöl a szó,
de ő, (az adott világ
varázsainak mérnöke),
tudatos jövőbe lát
s megszerkeszti magában, mint ti
majd kint, a harmóniát.
***
1933 tavasza
***
József Attila: 1905 – 1937
***
Am Rande der Stadt
***
Am Rande der Stadt, in der ich lebe,
in der Abenddämmerung,
auf weichen Fledermäuse Flügeln,
fliegt auch meine Alterung
und setzt sich ab wie den Guano,
harte Ablagerung.
***
So drückt das Alter auf die Seel’.
Und wie die Regenfälle
mit alten Lumpen spülen
das Blechdach an der Quelle
es löscht der Schmerz nicht mehr aus dem Herz
und wird zu Steinschwelle.
***
Man kann es auch mit Blut waschen, – so sind wir.
Neues Volk, neue Schwarm.
Wir sprechen das Wort anders aus, am Kopf
klebt das Haar anders an.
Nicht der Gott, nicht der Vernunft, sondern
Kohle, Eisen gibt warm.
***
Echte Materie hat uns erschaffen,
die Gesellschaft war einig,
uns in schreckliche Formen gegossen,
feurig und unbändig,
sich für die Menschlichkeit einzusetzen,
hier auf der Erde ewig.
***
Nach den Priestern, Soldaten und Bürgern,
seit wir so treu geworden,
treue Zuhörer der Gesetze;
die menschlichen Sorgen
summen also allseitig in uns
als Tiefgeiger von morgen.
***
Unzerstörbares zu vernichten
seit wann herausgebildet hat
unser Sonnensystem nicht zerstört
bisher, obwohl so viel war zu platt:
Damals bei uns Hungersnot und Waffen,
blinder Glaube, waren wir satt.
***
Er wird noch mehr gewinnen, der
arme Gedemütigte,
wie ihr damals dort unter die Sterne
euer Demütigung siegte:
Wir schauten auf dem Boden ‘d sahen, wo
das Geheimnis liege.
***
Schau Ihr nur an, das teure Viehzeug
wie wild wurde vom Trieb!
Zerbrechliche Dörfer knisternd fallen
wie auf Eispfützen der Dieb,
der Putz der Städte bröckelt runter,
‘d knallend an Boden fiel.
***
Wer bremst es – vielleicht der Gutsherr? -
Der Wildhund des Hirten?
Seine Kindheit ist unsere Kindheit. Wir
sind beide, die Verirrten.
Handliches Tier. Nun sprechet mit ihm!
Wir kennen seine Zicken.
***
Und das können wir bald sehen
wie auf die Knie fallen
und betet zu ihm, der schlussendlich
als Eigentum prahlen.
Aber es folgt den, der das Essen
selbst am Boden knallten.
***
Hier sind wir misstrauisch und zusammen,
Kinder der Materie.
Erhebe unsere Herzen! Denen,
wer sie selbst laut aufschrie.
So stark kann nur derjenige sein,
voll unsere Magie.
***
Hoch mit dem Herzen über den Werken!
So ein verrusstes, großes Herz
er sah und hörte, wer die Sonne sah
im Rauch ersticken von Schmerz,
wer hörte das Pochen von der Erde,
von vielen Hohlräumen der Tiefe.
***
Auf! Auf! … Um dieses geteilte Land
rundum wackelt und weint
den Lattenzaun von unserem Atem,
wie ein Sturm tobt und schleimt.
Lass uns pusten! Oben in den Herzen
rauchen soll, wenn es meint!
***
Wenn es leuchtet, das wunderschöne
prachtvolle Fähigkeit,
mit welchem dem Geist mal bewusst wird, das
Ende der Unendlichkeit
für Produktivkräfte draußen,
‚d Anreiz für Innigkeit.
***
Dieses Lied schwirrt an dem Rande der Stadt.
Der Dichter, der Anschluss
schaut, nur schaut, fällt, nur, fällt einfach
das fette, weicher Ruß,
und setzt sich ab wie alte Guano,
hart, dick ohne Anschluss.
***
Das Wort rappelt auf des Dichters Lippen,
doch er, (die von echter Welt
der Ingenieur der Zauberei),
sieht in Zukunft als ein Held
‚d er baut in sich selbst, ‘d ihr dann
draußen die glückliche Umwelt.
***
Fordította: Mucsi Antal Tóni